Mert attól, hogy szomatodrámázunk, még megbeteghetünk. És meg is gyógyulhatunk...

Hetek óta a tavaszi szünetet vártam. A szép idő miatt is, no meg azért, mert akkor egy hétig nem kell bemenni az egyetemre, és végre utolérem magam minden más tennivalóval. Ja, és persze, majd pihenek is egy kicsit. A testem azonban másképp tervezte a programunkat...

„Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Ennyi az egész. Ennyi, ennyi! Ha bárki rájön, azonnal boldog lesz, már abban a pillanatban.”

Személyes élmény és gondolatok arról, hogy vajon tényleg jól bánok-e önmagammal, vagy csakis akkor működik olajozottan a kapcsolatunk a testemmel, ha mindketten megfelelően teljesítünk...?

Rendhagyó szomatodráma játék egy cicával

Nem ismertük egymást, sokakkal sohasem fogok találkozni többé, mégis nagyon sok közös van bennünk. Közös történetek, közös érzések, közös megélések. Nem vagyok egyedül.

A lelkem legmélyén hosszú éveken át volt egy illúzióm, hogy az önismeret és önszeretet eszközeivel meg tudom magam „javítani”, és lesz egyszer majd egy pillanat, amikortól fogva nem fogok hiányt, fájdalmat, félelmet érezni... Aztán egyszer csak átéreztem, hogy sosem gyógyulhatok ki önmagamból.

Dr. Buda László a Kossuth Rádió Igéző című műsorában

Ebben a bejegyzésben és a következőben egy-egy Gyógyító Játék leírását olvashatod. Mindkettő Szomatodráma Játékvezető írása, mindkét Játék a nyári Elvonuláson történt, s mindkettő egy-egy térdről szól. Ez most a jobb térdről, a következő pedig a balról. Két térd, két benső világ, két üzenet - sokszínűségünkben, ezerarcúságunkban egyformák vagyunk.

Habár én választottam ki, hogy mit szeretnék látni, mégis féltem. Még mindig tudok félni a boldogságtól. Ezért is akartam játszani vele. Megteremteni, hagyni magamnak, hogy érezzem, aztán elengedni a játék végén, megtartani belőle, amit tudok, és úgy élni tovább, hogy most már másképp/mástól leszek boldog. Az igazi arcát akartam.