- Nagyon jó volt a múlt havi alkalom – szólított meg az Alapélmény szünetében az egyik résztvevőnk. – Nagyon erős volt a Játékom, hetekig éreztem a hatását.

- Ennek örülök – mosolyodtam el, s már léptem is volna tovább, hogy a rövidke szünetben beszerezzek egy kávét, ám a hölgy kisvártatva megint megszólított:

- Csak azt nem tudom, miért hívjátok Játéknak. Hát, ez egyáltalán nem játék! Nagyon is komoly dolgok történnek a szőnyegen, az egész néha olyan, mint egy pszichoterápia. Semmiképpen sem játék!

Sorban állás közben aztán mélyen elgondolkodtam ezeken a szavakon. S mire megittam a kávét és visszaértem a terembe, arra jutottam, hogy a hölgynek igaza van – egy bizonyos nézőpontból.

Akkor a Gyógyító Nap se lesz gyógyító? És a Gyógyító Játék sem? És akkor hogyan fogok meggyógyulni? Hiszen nekem tüneteim vannak! Én elsősorban azért jönnék szomatodrámázni, mert üzen a testem, jelez valamit, amit nem értek, vagy éppenséggel érteni vélem, de nem tudom, hogyan tovább, mit kezdjek ezzel? Hogyan fogok akkor meggyógyulni? Mire számíthatok, ha eljövök szomatodrámázni?

Lehet játszani játékvezető nélkül is? Milyen a jó szomatodráma játékvezető?

Játszani jó! Játszva gyógyulni: felemelő!

Ez az intuíció, vezettetés varázsa. Hiszen mindez akkor tud átélődni a legmélyebben, amikor az elménk nem tudja összerakni a helyzetet, nem tud egy ösztönös védelmet biztosítani nekünk, azzal a felkiáltással, hogy „ezt ne tedd, mert nagyon fog fájni és én meg akarlak védeni a fájdalomtól”.

Mi kell ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki egy szomatodráma játékból? Kinek ajánlott a szomatodráma? Hogyan érdemes játszani?

Az a nagyon új, amit megtapasztaltam, a szublimáció megjelenésének lehetősége egy játékon belül. A szublimáció egy pszichológiai fogalom, amely felszabadítja a tudattalan tartalmakat, kerülő úton, az alkotás szimbólumrendszerén keresztül, enyhítve az elfojtás erős visszatartó hatását. … A művész az alkotásán keresztül csökkenti félelmét, szorongását, bűntudatát, kétségbeesését.

Tapasztalatom szerint a szőnyegen, amikor újraélődik egy-egy akár „pattnak” mondható helyzet, a főszereplő új erőforrásokhoz tud jutni, amennyiben bátorítást, támogatást kap a kísérőtől. Az Anya-Lánya párbeszédet követve kiderült, hogy Anyuka nagyon nehéz sorssal, gyermekorral bírt. A főszereplő először csak kívülről nézte, ahogy a Nagymamája és Anyukája számára eddig ismeretlen módon kapcsolódtak egymáshoz. Ennek a látványa is mélyen megérintette, hiszen ez volt az, amit eddig ő nem tapasztalhatott meg. Ennek a megindultságnak az érzésével tudott immáron közeledni Anyukájához, visszamenni egy kicsit az időben, gyerekként az ölébe hajtani a fejét és megkapni mindent, amit most már meg tudott adni az Anyukája neki. Csodálatos pillanatok ezek, amikor látjuk a főszereplő arcán a változást, a kisimulást, még akkor is, ha könnyek folynak az arcán.