Blog

Feldmár Andrással beszélgettem

igazságról, bosszúról, megbocsátásról

2019. június 18. - Szerző: Dr. Buda László

Ültünk a színpadon, egymás mellett, kezünkben egy-egy mikrofonnal. Az első percekben nem is történt sokkal több... András nem akart „elém tolakodni”, én pedig szeretek várni egy kicsit, amíg megérzem, mit is szeretnék mondani. Kedvelem ezt a csendet, azzal együtt is, hogy a hallgatóságot zavarba hozza...

Eckhart Tolle kezdte egyszer így egy előadását, hosszas hallgatás után: „Most valószínűleg arra vártok, hogy elkezdjem. Másrészt, legtöbben talán épp azért jöttetek, hogy ráébredjetek, nem érdemes a „várakozás” tudatállapotában időzni, egy jövőbeli pillanatra készülődve, elmulasztva a „most” élményét.”

Feldmár is kedvelheti ezt a csendet, ezt a „most”-ot, mert nem tűnik nyugtalannak. És lassan a közönség is „megérkezik”. Az „őszinteség” jegyében szervezett nyári egyetemen vagyunk. Nincs helye felesleges udvariaskodásnak, tiszteletköröknek.

Szép lassan, egymásnak adva a szót, eszünkbe jutnak történetek a gyerekkorunkból. Nekem az első nagyobb hazugságom a szüleimnek, Andrásnak a kukoricán térdelés emléke, majd a gyermekeinkkel való kalandjaink immár apaként.Elérkezünk a szégyenkezés élményéhez és a bosszúvágyhoz, amely akkor ébred bennünk, ha igazságtalanság ér minket.

Aztán azt kezdjük el boncolgatni, terapeutaként ki hogy áll ehhez a kérdéshez. Az addigi vidám összhang ezzel át is adta a helyét a nézetkülönbségek feszültségének. Feldmár tanait sokan ismerik, hiteles és őszinte a szakmai attitűdje: ha valakit igazságtalanság ér, jogos a bosszú. Nem kell állandóan megbocsátani, sokszor nem is lehet, mert a megbocsátás nem akarat-vezérelt folyamat, legfeljebb annyi történhet, hogy az ember észlelni, hogy elmúlt a neheztelése. A terapeutáknak pedig nem szabadna kényszeresen a megbocsátás felé terelni a pácienst, mert ha nem sikerül a dolog, csak tovább fokozódik a lelki zavarodottság, plusz még a tetejében szégyellheti is magát a páciens is, a terapeuta is.

Ez számomra is világos, ugyanakkor én máshova helyezem a hangsúlyt a saját munkámban. Azt látom, hogy – bármekkora igazságtalanság is ért valakit – a neheztelés hosszabb távon rendkívül romboló. Az általános energiátlanságtól és fáradtságtól a komoly fizikai betegségekig egy csomó minden mögött ilyen, lerendezetlen (megbosszult vagy megbosszulatlan) történetek munkálhatnak.

Én azt látom – valószínűleg, mert erre fókuszálok – hogy sok ember szeretne kigyógyulni a múltból, elengedni, ami gúzsba köti, felszabadulni az alól, ami egykor történt (de már nem történik). Sok ember megérzi, hogy ha nagyvonalúan lemond a bosszúról, a neheztelésről, a vele történtek igazságtalanságának, méltánytalanságának hangoztatásáról, azzal rengeteget használhat saját magának.

Ez gyakran nem „racionális” lépés, hiszen – egyetértek Andrással – lehetnek olyan sztorik, amiket ép ésszel nem lehet megbocsátani, feloldani, túlhaladni. Valaki így fogalmazta ezt meg: „ekkora számlát nem lehet csak úgy elengedni!”

Ezért is beszél Colin Tipping – egyik kedvenc szerzőm – „radikális megbocsátásról”. Ez attól radikális, hogy túllép a racionalitáson, mégpedig a spirituális nézőpont behozásával. Ennek pedig az a lényege, hogy a saját történetünkre megpróbálunk egy kicsit úgy tekinteni, mint ami értünk van és nem ellenünk. Megfontoljuk annak a lehetőségét, hogy mindezt egykor magunk vállaltuk, valamely élmény megszerzése, megtapasztalása céljával, hiszen lelkünk alapvetően élmények által gazdagodik.

Michael Singer – másik nagy kedvencem – gondolataival: Ha megnéztél egy „Rómeó és Júlia” darabot, ami annyira jól sikerült, hogy könnyekre fakasztott a szereplők fájdalmának, tragédiájának átélése, ezt a fájdalmat nem fogod rossz néven venni, sőt, talán a barátaidnak is javaslod, hogy nézzék meg. Amikor tudatában vagy annak, hogy ez egy színjáték, hajlandóbb vagy megengedni a nehéz érzések létjogosultságát, mint a saját életedben.

Ahhoz kell tehát a spirituális nézőpont, hogy az életedtől, a saját személyes „énedtől” is távolabb tudj lépni egy kicsit. Hogy fel tudd oldozni az azonosulást (szakszóval „identifikációt”) saját testeddel, énképeddel, emlékeiddel, meg tudd érezni, hogy a világ nem romlott el, hogy a személyes traumáid mind tanították és gazdagították is a lényed magvát, még ha nagyon fájdalmasak voltak is akkor.

A spirituális nézőpont lényege – Singer szavaival – az, hogy bármit, ami régebben történt, de már nem történik, érdemes sajátunknak tekinteni, teljes körű felelősséget vállalni érte, és megtanulni az abból fakadó érzéseket sem nem elfojtani, sem nem kicselekedve a környezetünkre terhelni, hanem átölelni és átalakítani, majd szépen elengedni.

Én úgy vettem észre, egyre több ember érzi, hogy ez jó irány lehet, csak nem találja a módját, hogy ezt hogyan csinálja. Éppen ezért az utóbbi években erre kezdtem összpontosítani a szakmai munkámban. Egy járható út körvonalait igyekszem megfogalmazni és a gyakorlatban átadni, leginkább olyan tanfolyamok keretébe, mint pl. a „Felismerés – Elengedés – Megújulás” .

Feldmár és én a „let’s agree to disagree” derűjével fejeztük be beszélgetésünket. Örültünk annak, hogy volt alkalmunk eltérő nézőpontjainkat kifejteni, miközben szellemi barátságunk inkább csak tovább mélyült. Azt is éreztem, valahol a szívem tájékán, hogy még jobban megszerettem Andrást, ezt a különös fickót, kedves öregurat, hajlíthatatlan forradalmárt, akinek könyvei olyan sokat adtak nekem egykor, és akinek a szemében a mai napig ott csillog a bátorság és az őszinteség „feldmáros” fénye.

2019. június