A képzéseken is gyakorta felmerül, miért nem kell pszichológiai tudás, pszichoterápiás végzettség ahhoz, hogy valaki Játékvezető legyen? Hiszen a szőnyegen időnként már-már terápiás mélységű folyamatok zajlanak, s a hatásuk is sokszor ahhoz hasonló. Mégis, a szomatodráma nem terápia, de még csak nem is tanácsadás, és főleg nem blokkoldás vagy problémamegoldás, hanem: Játék. Hogyan lehetséges ez?

Talán akkor értjük meg ezt a legjobban, ha egyetlen gondolat erejéig a kvantummechanikát hívjuk segítségül .A hullám-részecske kettősség elve szerint mind a fény, mind pedig az anyag mutat hullám- és részecsketulajdonságokat egyaránt. A vizsgálat céljától, a kérdésekre keresett válaszoktól is függ, mely természetük tűnik elő, minek észlelik őket a kísérletvezetők. Mégis, a mi hétköznapi valóságunkban a fényt inkább hullámnak, míg az anyagot inkább részecskének tapasztaljuk, ez számunkra a megszokott. Sőt, az igazat megvallva legtöbben nem is szoktunk ezen a különös jelenségen túl sokat morfondírozni.

Éppen így van a szomatodrámával is. Tekinthetnénk a Játékot terápiának, hisz sokszor tapasztaljuk terápiás hatását, vagy problémamegoldásnak, hiszen sokszor oldódnak meg problémának megélt dolgaink a Játék hatására. Mi azonban a Játéknak nem erre a természetére figyelünk. Sokkal inkább arra, amit a Játék eredetileg jelent: könnyedséget, egyfajta „mintha-teret”, ahol bármi megtörténhet, mégis pontosan tudjuk, hogy valójában csak játszunk . A legkomolyabb nehézségek, a legmegterhelőbb pillanatok is egyszerre hordoznak nagyon is drámai jelentőséget, és tudnak mégis könnyedek maradni, hiszen ami a szőnyegen történik, az nem a valóság maga, hanem a valóság egyfajta modellezése, egy bizonyos síkja, szelete, megnyilvánulása. Éppen úgy játszunk, mint a gyermekek: most homoktortát sütünk, aztán megesszük (és közben a gyermekek is pontosan tudják, hogy valójában nem torta sült a homokozóban, és nem is fogyasztják ténylegesen el), utána játszásból egyikünk lesz az óvónéni, a többiek az óvodások, a plüssállatok pedig a másik csoport, akik épp kirándulni mennek.

A szomatodráma kerek szőnyegeit ez a könnyed, spontán, természetes hangulat hatja át. Nem feszülünk bele az igyekezetbe, hogy megoldjunk egy problémát, meggyógyítsuk a Főszereplőt (ez nem is lehetne célunk), vagy bármi egyéb módon segítsünk egymásnak. A Játék idejére – ha csak lehet – félretesszük a fejünkben élő rendszereket, diagnosztikai és egyéb kategóriákat, és belevetjük magunkat a szőnyegen zajló történések sodrásába. Felfedező, kíváncsi nyitottsággal fordulunk az események felé, és engedjük, hogy megérintsenek, magukkal ragadjanak minket. Mindeközben tisztában vagyunk vele, hogy minden, ami a Játékban zajlik, „véresen komoly”. Hiszen a benső világunk, gyakorta betegségeink, nehézségeink, tanácstalanságunk jelenik meg a szőnyegen. A Játék terében azonban bármi megtörténhet, bármit kipróbálhatunk, nem kötnek minket a valóságnak tekintett szabályrendszerek sem. Éppúgy, mint egy igazán értékes és lebilincselő filmet nézve: tudhatjuk, hogy valójában teljes biztonságban ülünk egy mozi elsötétített termében, popcornunkkal a kezünkben.

A Játék a valóság egy lehetséges megnyilvánulása, melyben egyszerre lehetünk Főszereplők, mélyen megérintődve és bevonódva saját élményeinkbe, és egyszerre maradhatunk egy kicsit kívül, a rendező vagy a néző szerepében, és élvezhetjük az események sodrását, dinamikáját, áradását. A Játék sajátos közegében a legnagyobb fájdalmak és nehézségek átélése közepette is maradhatunk nyitottak, könnyedek, befogadóak, és ebben a különös állapotban talán új utakat is felfedezhetünk a gyógyulás felé. Hogy ez a két nézőpont teljesen ellentmondásosnak, összeegyeztethetetlennek tűnik? Nos, éppoly nehéz lehet elképzelni a sarokban álló kisasztal vagy kedvenc háziállatunk, netán saját testünk hullámtermészetét…

Ahogy nemrégiben dr. Buda László fogalmazott: „Aki mélyen megérti és megérzi, hogy az élet is egy játék, egy különös cirkusz, úgy szemlélheti az eseményeket, mintha a porondot nézné, elbűvölve, bevonódva és ugyanakkor teljes biztonságban.”