Vajon tényleg társként tekintünk a testünkre? Vagy lehet, hogy ellenség? Esetleg figyelembe sem vesszük?

A nyári villámdiéták margójára...

Súlyos agydaganatból felépülő férfi szavait idézem. Engem mélyen megérint a sorokból áradó bölcsesség.

Játszani jó! Játszva gyógyulni: felemelő!

Néha, amikor körülnézek a világban, jólesik a szívemnek, hogy mennyire sokszínűek vagyunk mi emberek. Hogy mennyire sokfélék a nők és férfiak. Hogy végtelen a lehetőség arra, hogy felfedezzük mindazt, ami bennünk és másokban él. Ehhez a játékhoz pedig így vagy úgy mindig akadnak társak.

Most már őszintén tudom ezt leírni, természetesen nem volt ez mindig így. És most is van, amikor a „csodálatos” átváltozik csak „jó”-vá, de már egy pillanatig nem bánom azt, hogy lánynak születtem és Nő lettem.

Túlságosan mélyek voltak azok a sebek, túlságosan erősen hallottam a külső hangokat, így jól magamba betonoztam minden egyes szavát. De hiszem, hogy akármilyen mélyen is vannak, az én erőmmel, szeretetemmel és a „támogató külső hangok” figyelésével, illetve az általuk bennem elinduló érzések figyelésével fogok egyre közelebb kerülni ahhoz, hogy teljesen elfogadó, feltétlenül szerető odafigyeléssel forduljak a testemhez.

Nem a decemberi volt az első, amikor „Kedves Testem” játékot játszottam. Mindegyik játékból őrzök mély érzéseket, örömteli felismeréseket és olyan emlékeket, amikbe jó beburkolózni. Úgy érzem, hogy különleges kapocs fűz össze azokkal, akik ebben a játékban valaha is a testem voltak.

Az önmagunkkal való együttérzés, emberi élményeink általános voltának felismerése és az éber jelentudatosság nem csak mentális jóllétünkhöz járul hozzá, hanem a transzperszonális élmények felé is megnyitja az ajtót, ráadásul testünkben is mérhető pozítív változásokat okoz.

A női szépség mércéje manapság meglehetősen magasra került, különösen, ami a testsúlyt illeti. Mihez kezdjünk, ha nem felelünk meg száz százalékosan a média által sugallt "ideális" testképnek?