Olyan egyszerűnek hangzik, igaz? Felszabadulni. Leengedni a pajzsokat. Letenni a maszkokat. Elengedni azt, ami fáj. Lenni a saját természetességemben. De valamiért mégsem volt ez ilyen egyszerű.

Az út, amit az önszeretettel végigjártam, belül kezdődött, saját magamban. Egyedül, mert akkor még „csak” így tudtam megengedni magamnak, hogy biztonságban érezzem magam. Lehettem szabad. Meghallgattam magam. Érezhettem bármit és vágyhattam bármire. Támogattam magam. Szeretgettem magam. Erősödtem. Már nem akartam megúszni az élet viszontagságait, mert már nem éreztem azt, hogy gyenge vagyok. Nem is kerestem persze a szenvedést, de kitágult a választásaim köre, hogy az adott pillanatban ne azon legyen a fókuszom, hogy mi jár a legkevesebb fájdalommal, hanem hogy mi adja a legtöbbet nekem.

Kis lépésekben tágítottam ezt a teret, és a környezetem is reagált rá. Hiszek abban, hogy azt kapom, amit adok Magamnak. Ezt neveztem el úgy, hogy önkarma. Egyre több elfogadás, szeretet, támogatás vett körül. Egyre könnyebb volt bárhol jelen lenni. Persze nem mondom azt, hogy ez mindig, minden pillanatban ilyen szeretetteli, és könnyű és szép. Nem is mindig valósult meg teljesen, de az irány, a változás határozottan követhető volt az életemben kívül és belül.

Így talált meg aztán a szomatodráma, és így tudott elkezdeni a belső, magányos farkasom feloldódni, és szeretetben, elfogadásban kapcsolódni. Nem ment egyik pillanatról a másikra. Az első játékomat megszenvedtem nagyon. Pontosan megmutatta a belső világom gazdag szépségét és mélységét, ugyanakkor a távolságot, ami a külvilág és közöttem van, ahogy a vágyat is a kapcsolódásra. A játék végére megtaláltam az utat, de úgy éreztem, fogalmam sincs, hogy mitől indult el ez a változás, vagy hogyan tudom megismételni majd.

Amikor elkezdtem szomatodráma alapképzés re járni, nem igazán tudtam, hogy milyen lesz majd, de tovább akartam jutni, meg akartam ismerni, hogyan lehet azt a szeretetteli, nyitott, biztonságos közeget megteremteni, amiben egy konfliktus közepén is tudok spontán, nyitott és kreatív maradni, ahol nem veszítem el a belső fókuszom, ahol a külvilág és én kezet nyújtunk egymásnak, hogy együtt haladjunk olyan irányba, amit közösen választottunk.

Ha megkérdeznék, mi a titok, mi az, ami ezt a folyamatot tényleg működteti, azt válaszolnám, hogy a biztonságos tér az. Az az elfogadó, gyengéd, elvárásmentes légkör, amiben lehetek én. Akár vezetek, akár vezetnek, akár jelen vagyok, annyira természetes az egész, hogy egyszerűen nincs szükségem védekezésre, nem is jut eszembe. A megoldást keresem, a lehetséges utakat. Nem fejből. Ehhez visz közelebb minden gyakorlat. Az élet természetes megéléséhez. És mivel még gyerekcipőben járok ebben, ehhez kell a biztonságos tér. Jó benne lenni.

Amikor a Laci útmutatóját olvastam a Gyógyító Játék vezetéséhez, annyira erősen visszaköszönt ez a fajta döntési szabadság, a stabil alap, a gyengédség, a nyitottság, az elfogadás természetessége, hogy egyszerűen valóban arra tudok figyelni, ami van, és ami valóban fontos. És kell is ezt gyakorolni tényleg. Ezen az úton már nem lehet egyedül végigmenni. Kell gyakorolni másokkal együtt, hogy elő tudjam hívni, meg tudjon jelenni az életben, bárhol, bármikor, bárkivel, mert most már így természetes, és mert így vagyok képes én is megadni ezt másoknak.