Blog

A változás élménye

2017. április 25. - Szerző: Oláh Kata

Ha változni szeretnénk, akkor változtatni kell. Szükség lesz hozzá a kreativitásunkra, az intuíciókra, a kitartásunkra, s nem ártanak hozzá támogatók sem.

Úgy tűnik, néhány napja újra beköszöntött a tavasz, s az elmúlt hét zimankós időjárása csupán lélegzetvételnyi haladékot adott azoknak, akik elhatározták, hogy idén tavasszal radikális változtatásba kezdenek. Legtöbben a testüket szeretnék ilyenkor átalakítani, mert jön a strandszezon, s a lenge ruhácskák időszaka, s valahogy a kultúránk sokunkat arra szocializál, nem rejtőzhet "akármilyen" test a vékony textil alatt. S ahogy Zsuzsi írta a múlt héten, mintha ilyenkor csak a testünk kerülne fókuszba - erről szólnak a magazinok cikkei, a közösségi média posztjai, motiválónak szánt előtte-utána képei.

Ha változni szeretnénk, akkor változtatni kell. Legtöbbször talán nem is a testünket szeretnénk elsősorban megváltoztatni, hanem inkább az életünket, s a testünkkel kezdenénk, mert ő éppen elérhető, s a rajta esett változtatás a leglátványosabb. De talán van bennünk egy mélyebbről fakadó igény is a megújulásra, a friss impulzusokra, s szeretnénk elhinni, hogy ezúttal tényleg minden más lesz, sikerül átlépni saját korlátainkat, különbékét kötni belső szabotőrünkkel. Sokszor - úgy tűnik az évek távlatából - azért nincs lelkierőnk belevágni, mert úgyis tudjuk, mi lesz a vége: egy-két röpke hét után elkopik a lendület, s valahogy ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk. Visszaszürkülünk a mindennapokba, s mint ahogy a vázába tett tavaszi virágcsokor, hervad el lelkesedésünk, kitartásunk, motivációnk.

Egy tetszetős elmélet szerint a változásnak két fajtája van: az egyik egy adott rendszeren belül zajlik, ám maga a rendszer változatlan marad. Ezt elsőfokú változásnak nevezik. Legszemléletesebb példa erre a rémálom: legtöbbször bármit is teszünk álmunkban, nem tudunk véget vetni a lidércnyomásnak. A másik változás ezzel szemben magát a rendszert változtatja meg valamilyen módon. Ez utóbbit másodfokú változásnak nevezik, és mindig kívülről érkezik. Magán a rendszeren belül nem hozató létre, ezért szükséges hozzá egy szintváltás: csakis egy külső, úgynevezett metaszintről következhet be. Az előbbi példánál maradva, ha felébredünk az álomból, akkor kikerülünk a rendszerből, és hozzá képest egy másik szintről (az ébrenlét szintjéről) következik be a változás. A másodfokú változás nem folytonos, logikai ugrás jellege van, így megnyilvánulásai az eredeti rendszeren belül logikátlannak és paradoxonnak is tűnhetnek. Természetesen a való életben nehezebb ezeket elkülöníteni, mint szigorú elméleti fogalmak mentén modellezve.

Ami azonban biztosnak tűnik: a változáshoz szükség lesz a kreativitásunkra, az intuíciókra, a kitartásunkra, s nem ártanak hozzá támogatók sem. Jó, ha vannak társaink az úton. De mi lenne, ha mi magunk lennénk a Fő Támogatónk? Ha mi magunk szponzorálnánk saját sikereinket, s tennénk magunkat kiemelt helyre életünk plakátján?

A Gyógyító Játékban lehetőségünk nyílik arra, hogy hozzákezdjünk a „nagytakarításhoz”, és nekigyürkőzzünk azoknak a változtatásoknak, amelyeket időszerűnek érzünk. A Játék – jellegéből adódóan – teret ad számunkra, hogy megléphessük ezt a szintváltást, és úgy vihetünk változást a rendszerünkbe, hogy egy sajátosan új nézőpontból, metaszintről tesszük ezt meg. Ráadásul a változtatás mértékét, irányát mi magunk szabhatjuk meg, s a mi kezünkben van az a döntés, mi az, amit megtartunk, és mi az, amitől elbúcsúzunk a „rendrakás” során. S tehetjük mindezt úgy, hogy közben szeretettel, elfogadón közelítünk saját magunkhoz, gyengéden inspirálva és bátorítva önmagunkat az utunkon.

Nagy kár, hogy a Gyógyító Játék során nincsenek előtte-utána képek. Játékvezető-társaimmal mindig megállapítjuk, a nap végére egészen megváltozik a Főszereplők arca. Bár gyakran könnyek nyoma szárad a szemük sarkában, mégis kisimul a bőrük, csillog a szemük, s valami éteri, valami más minőség sugárzik róluk. A változás ragyogása.

S rólunk, akik már sokat játszottunk, szintén nem készülnek előtte-utána fotók. Pedig milyen szép lenne: lefényképezni az életünket évekkel ezelőtt, és most, amikor sok-sok Játékon túl vagyunk, elsírtunk sok könnyet, találkoztunk önmagunk különféle arcaival. Talán nem is lehetne ezt egyetlen fényképpel megmutatni. Talán épp a tavaszi napsugár az, ami leginkább kifejezi ezt.