Blog

Mit tehetünk magunkért?

2017. március 21. - Szerző: Oláh Kata

Vajon mitől függ, mennyire vagyunk aktív alakítói saját életünknek?

A saját egészségünkért érzett felelősségünkre való rádöbbenés, az önmagunkért való tevés a radikális öngondoskodás egyik alappillére. Azonban gyakran érezhetjük úgy, hogy az élet csak úgy megtörténik velünk, a dolgokra nem tudunk igazán reagálni, s eszköztelennek érezhetjük magunkat a tekintetben, hogy bármit tegyünk magunkért. Egy bizonyos nézőpontból szemlélve úgy tűnhet, hogy az életünket, a sorsunkat nem mi irányítjuk, s mindannak, ami történik velünk, elszenvedői vagyunk. Az elszenvedő szót inkább az indoeurópai nyelvekből ismert „passzív szerkezet” értelemben értve, hiszen ebből a nézőpontból úgy tűnik, hogy a jó dolgoknak is csupán passzív résztvevői vagyunk, „elszenvedői”, nem pedig aktív szerzői! Hát még a betegségek, a nehezebb életkörülmények esetében! Ez a reaktív üzemmód sokszor tehetetlenségre kárhoztat minket, lebénít, s egyfajta áldozatszerepbe kerülünk általa, mely általánosan rombolja jó közérzetünket, s arra késztethet, hogy passzívan, beletörődve fogadjuk az élettől, amit kapunk.

Vajon honnan ered mindez? Hogyan „kerül belénk” ez a hozzáállás, ez a világnézeti pozíció, mikor egyáltalán nem szívderítő, s talán a legkevésbé sem hasznos? Hogyan szocializálódunk arra, hogy felnőve ebből a tehetetlen, passzív mezőből szemlélve tekintsünk végig önmagunkon s az életünkön, jelentősen beszűkítve lehetőségeinket, s később akár észre sem véve, ha egyszer nyílna mód arra, hogy mégiscsak tehessünk magunkét valamit, még ha a legapróbb lépést is először?

S a legfontosabb kérdés, hogy vajon ez tanult reakció csupán, vagy pedig ilyen az élet? Vajon életünk során valahogy erre a passzivitásra hangolódunk, vagy pedig igaz az a – meglehetősen determinisztikus – modell, mely szerint az, hogy mi irányítjuk az életünket (vagy akár annak apróbb eseményeit), valójában illúzió, s életünk pusztán statisztikai valószínűség-eloszlások mentén rendeződik?

Mindez messzire vezet. Nem is biztos, hogy lehet egyértelmű választ találni ezekre a kérdésekre. Valószínűleg sokkal mélyebben gyökereznek a kultúránkban és a tudománytörténetben, minthogy könnyedén megválaszoljuk őket. De talán nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy gondolkozzunk rajta. Hiszen ha elgondolkozunk – még ha nem is találunk végső válaszokat – akkor máris aktívabb, kérdező üzemmódba kerülünk át. S ki tudja, talán ezzel tesszük meg a legfontosabb lépést önmagunk felé.

Martin Seligman (akit ma a pozitív pszichológia egyik legfőbb teoretikusának tartanak) a ’60-as – ’70-es években az akkoriban egyik uralkodónak számító pszichológiai paradigma, a behaviorizmus jegyében kutyákkal végzett klasszikus kondicionálási kísérleteket. Seligman azt találta, hogy a kísérletek során azok az állatok, akik tehetetlen elszenvedői voltak az elektromos áramütéseknek (nem tudták azt egy pl. egy gomb megnyomásával leállítani, vagy elmenekülni előle), a későbbiekben sem tettek erőfeszítéseket, hogy elkerüljék a fájdalmakat, akkor sem, ha változott a kísérleti elrendezés, s lett volna lehetőségük „tenni magukért”. Helyette inkább halkan nyüszítve, teljes megadással fogadták az újabb áramütéseket.

A kísérletet később humán alanyokkal is megismételték (az elektromos áramütést kellemetlen zajokkal helyettesítve), hasonló eredményekkel. A vizsgálati személyeknek azt kellett megtanulniuk, hogy egy kapcsolótáblán elhelyezett gombok megnyomásával miként tudják megszüntetni a kellemetlen zajt. Az egyik csoport számára a feladat könnyen megoldható volt, míg a kontrollcsoport semmilyen módon nem tudta megszüntetni a zajt, mivel a kísérletvezetők így alkották meg a kísérleti elrendezést. Egy idő múlva az utóbbi csoport résztvevői felhagytak a próbálkozással. Később aztán változtak a körülmények, a zaj kikapcsolhatóvá vált,ám a résztvevők egy része többé nem próbálkozott, még a vizsgálatvezetők biztatására sem.

Seligman tanult tehetetlenségnek nevezte el a jelenséget. Attól eltekintve, hogy az egy nagyszerű modell az unipoláris depresszióra, több más tanulsággal is szolgálhat számunkra. Egyrészt, adalék lehet az előbbi kérdés megválaszolásához. Mi van akkor, ha az áldozatszerep, a passzív, reaktív, „elszenvedő” üzemmód is valójában tanulás következménye? Valamikor életünk során rátanulunk arra, hogy nem tehetünk magunkért semmit (nem szüntethetjük meg a kellemetlen zajt, vagy a kutyák a fájdalmat), s később aztán már azt hisszük, hogy ez tőlünk függetlenül így van, ez eleve adott, ilyen az élet.

Másrészt, a huszadik század második felétől uralkodóvá vált emberkép (a történelmi események, a tudományos felfedezések és részben a pszichológia hatására) szakított a felvilágosodás optimista antropológiájával, s kirajzolódott egy, a szabad akaratától részben vagy egészében megfosztott, génjei által determinált, saját autonómiájában kételkedő ember képe. Ez a determinisztikus emberkép a tanult tehetetlenséghez hasonló hatást, az úgynevezett szuggerált tehetetlenség érzését idézheti elő: azaz azt a meggyőződést, hogy nem rendelkezünk azokkal a belső erőforrásokkal, amelyek segítségével befolyással bírnánk saját helyzetünkre vagy sorsunkra. Mindez nemcsak az egyén, hanem a társadalom szintjén is erősítheti bennünk a passzivitást, a reaktív üzemmód elmélyülését.

A radikális öngondoskodás – talán válaszul erre az emberképre – éppen ennek az ellenkezőjét hirdeti. Első lépésként arra késztet minket, hogy vizsgáljuk meg, hogyan vállalhatnánk felelősséget önmagunkért. Melyek azok az életterületek, ahol kezünkbe vehetjük sorsunk alakítását, hogyan kerülhetünk aktív és cselekvő üzemmódba, hogyan válhatunk saját életünk Főszereplőjévé.

Mit jelent a felelősségvállalás a gyakorlatban? Yrvin D. Yalom, a zseniális pszichiáter és egzisztenciálanalitikus a felelősséget a következőképpen definiálja. Aki felelős, az egy esemény, vagy egy dolog szerzője. A felelősség ebben az értelemben alkotást jelent. Tudatában lenni a felelősségünknek azt jelenti, hogy megalkotjuk saját magunkat, saját sorsunkat, életkörülményeinket, érzéseinket, s saját szenvedésünket is akár. Az, aki nem vállalja ezt a felelősséget, aki másokat – személyeket vagy más erőket – vádol a benne keletkező érzésekért, nem igazán tud meggyógyulni. A felelősség felvállalása a változás előfeltétele.

A szomatodráma egy nagyszerű lehetőség, hogy mindez nyilvánvalóvá váljon. A Gyógyító Játékban az kerül a „szőnyegre”, amit a Főszereplő megjelenít, amivel foglalkozni szeretne, ami a figyelmét hívja. Semmi nem kerül bele a Játékba „kívülről”, ami nem a Főszereplőé lenne. Így aztán mindaz, amivel a találkozik a Játék során, immanensen az övé. S mivel a kerek szőnyegen az ő benső világa jelenik meg, a Játék során lehetőséget kap, hogy elkezdje kreatívan átalakítani azt. A Játékvezető egyik fontos feladata, hogy a Főszereplőnek lehetőséget kínáljon: kezdje el keresgélni annak a módját, hogyan lehet aktív és cselekvő a saját világában. A Játék hozzásegíthet a tanult és a szuggerált tehetetlenségtől való eloldódáshoz, az érett, felelősséget vállaló s aszerint cselekvő, sorsát alakító ember megszületéséhez, s olyan gyógyító változásokat indíthat el, melynek alapja az önelfogadás és az önszeretet – azaz a harmonikus kapcsolat önmagunkkal.