Blog

Mit üzen a macskád?

2017. január 25. - Szerző: Oláh Kata

Rendhagyó szomatodráma játék egy cicával

Lassan tíz hónapja már, hogy egy puha, selymes bundájú, csíkos cica tulajdonosa vagyok. A szívemnek különösen kedves cica ő, hiszen kiskorom óta vágytam állatkára: cicára, kutyára, vagy egy hörcsögre legalább. Sünjeim voltak is, amikor már felnőtt lettem, de egy sün – bár meglepően kommunikatív állat – mégse egy macska. Például, mert jóval szúrósabb nála.

Ez a cica pedig úgy érkezett, ahogy a kedves mesékben szoktak érkezni a kedves családokhoz az állatok: itt született a Testtől Lélekig Alapítványnál, Vöri, a Szomatocica az anyukája, s itt nevelkedett a pincében, itt szoptatta és tanítgatta őt és a testvéreit a cicamama. S itt talált gazdára nálam, amikor mi épp egy kertes házba költözködtünk át.

Boldogok is voltunk nagyon. A cica cseperedett, az én szívemben meg nőtt-nőtt a szeretet. Különös kapcsolat alakult köztünk – ha beteg voltam, s lázasan feküdtem, egész nap a takaróm mellett üldögélt, ha hajnalban a kanapén sírdogáltam, odakucorodott mellém, és lágyan dorombolt.

Aztán egy napon nagyon megbetegedett. Rohantunk az orvoshoz vele, aki vért vett tőle, kivizsgálta, injekciót adott neki, és gyógytápokkal bocsátotta útjára. Én etettem a gyógytáppal, beadtam neki a gyógyszereket, és kétnaponta vittem injekcióra, de a cica egyre gyengült. Napról napra soványodott, lógott rajta a hatalmas bundája, és jártányi ereje sem maradt. Kivizsgálás kivizsgálást követett, de minden lelete negatív lett. Az orvos a fejét csóválta és az egyik látogatásnál megláttam a szemében azt a lemondást, ami azt jelenti: itt orvosilag nincs mit tenni már. Azért adott neki még egy adag antibiotikumot, és azzal bocsátott utunkra minket, hogy hozzuk vissza két nap múlva, ha még… Nem fejezte be a mondatot.

Hazaértem a cicával, kiemeltem a hordozójából és az ágyra tettem, a kedvenc takarójára. Bénult lélekkel feküdtem én is mellé, teljes tehetetlenségben. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Nem is akármi, hanem a szomatodráma! Ha távol lévő hozzátartozóval működik, ha szülők játszhatnak a kisgyerekük témájával, akkor én is tehetek egy próbát! Átmentem a másik szobába, elővettem egy párnát, és rá osztottam a cica szerepét. Elkezdtem beszélni hozzá. Mondtam mindent, ami eszembe jutott, de leginkább sírtam. Igazából bömböltem, zokogtam, folyt a könnyem a padlóra, és végül az egész egyetlen mondattá össze: sírva kiabáltam, hogy ne hagyj itt!

Aztán arra gondoltam, miért egy párnával játsszak, mikor itt van maga a Főszereplő! Visszamentem a hálószobába, odagömbölyödtem a cica mellé, átöleltem és csak zokogtam bele a selymes bundájába. Sokáig voltunk így – én sírtam, ő csendesen feküdt. Aztán egyszer, csak úgy, a „semmiből”, ahogy a Gyógyító Játékokban az gyakorta lenni szokott, egy nagyon határozott gondolatom támadt: nem adlak a halálnak! És egyszerre biztosan éreztem, hogy ez igaz, ez így van, és valahogy azt is, hogy a cicám meg fog gyógyulni. Aztán el kellett mennem iskolába, a délutáni órákat már nem hagyhattam ki semmiképp. Megsimogattam, és bezártam az ajtót.

Az órákon alig tudtam figyelni. De muszáj volt ott lenni, mert ezek kötelező tanórák, hiányozni nem lehet. Késő estére értem haza. A cicám a konyhában ücsörgött, és – alig mertem elhinni – enni kért! Remegő kézzel bontottam ki az alutasakot, és óvatosan néhány falatot adtam neki. Megette. Kért még, de két hét éhezés után nem mertem többet adni neki. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a cica bökdös az orrával, kelteget, és enni kér! Kiugrottam az ágyból, repeső szívvel vettem ki a hűtőből a konzervet, és porcióztam ki neki újabb falatokat. Aznap éjjel még kétszer felkeltett, de a legkevésbé sem bántam! Néhány nap alatt erőre kapott, belenőtt újra a bundájába, és kisebb sétákat tett a kertben.

Azóta teljesen rendben van. A mai napig nem tudom pontosan, mi segített végül: a mentőötletként beadott antibiotikum – amit előtte is kapott már, a vitaminok, a gyógytáp, a Jóisten, vagy a szomatodráma. Esetleg ezek valamilyen kombinációja. Nincs is kontrollcsoport, ami segítene a döntésben. De a lelkem legmélyén úgy érzem, hogy az, amit azon a délelőttön együtt átéltünk, amikor én feküdtem a beteg cicám mellett, átölelve őt, és érezve az érzéseimet, annak valamilyen módon köze van Cikkcakk gyógyulásához.