Blog

Bántalmazó kapcsolatban élni

2016. november 25. - Szerző: Oláh Kata

Sok szó esik mostanában a bántalmazó kapcsolatokról. A médiában is gyakran megjelenik ez a téma, a közösségi oldalakon #maybehedoesnthityoubut hashtaggel szinte vallomásáradat indult meg a bántalmazottak részéről. (Bár szögezzük le, a bántalmazás a legkevésbé sem nemspecifikus!) Úgy tűnik azonban, sokkal többen élünk bántalmazó kapcsolatban, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk...

Sokat hallani mostanában a bántalmazó kapcsolatokról. Azokról az (elsősorban pár-)kapcsolatokról, melyekben (legalább) az egyik fél bántalmazza a másikat: szavakkal vagy tettekkel. Úgy tűnik, ez a média által felkapott téma lett, és milyen jó, hogy ez így van, hiszen fontos, ezek a kérdések nyilvánosságot kapjanak, beszéljünk róla, tegyünk valamit, ha lehet. Legtöbben felhördülünk, amikor ilyesmiről olvasunk, egyéni vérmérsékletünktől függően szomorúak leszünk, dühösek, buzog fel bennünk a tenni- vagy segíteni akarás. Legtöbben talán egyetértünk abban, hogy bántalmazó kapcsolatban élni borzasztó lehet.

Ez az a kapcsolat, amelyben tartósan benne maradni romboló, betegítő, elkeserítő, mely rombolja a személyiséget, az önbizalmat, nem is beszélve a testi épségről – ha fizikai bántalmazás is történik. De a szavak is fájnak. Az önértékelésen ejtett sebek lassabban gyógyulnak, mint a test hegei, és bár nem feltűnőek, nem kell őket kendőkkel, napszemüveggel, garbóval takargatni, nyomuk sokáig, tán örökké megmarad.

Legtöbbünk nemet mond a bántalmazó kapcsolatnak még csak a gondolatára is. Ennek ellenére sokan mégiscsak bántalmazó kapcsolatban élünk úgy, hogy a bántalmazó nem a társunk vagy egy családtagjuk, hanem mi magunk vagyunk. Önmagunk becsmérlésével, tetteink, külsőnk vagy viselkedésünk szüntelen minősítésével bántjuk magunkat nap mint nap, évtizedek óta, megállás nélkül.

Azt gondolom, önmagunk bántalmazása is épp olyan láthatatlanul fájó lehet, mintha más bántana minket szavakkal. Attól, hogy hozzászoktunk már, attól, hogy észre sem vesszük, attól, hogy esetleg egész életünkben ezt csináltunk, és el sem tudunk képzelni mást – attól még sebeket üt rajtunk. Talán testi sérüléseket nem okozunk magunknak, de minden más lehetséges módon rosszul bánunk önmagunkkal. Például úgy, hogy egy állandó belső monológot futtatunk, leértékeljük önmagunkat, megkérdőjelezve erősségeinket, hibát találva bármiben, amibe csak belekezdünk. Talán valamilyen más, kreatív, egyedi módon, hiszen ezt tanultuk meg, ez a legbenső valóságunk: a szégyenkezés, az önbizalomvesztett, beszorult állapot.

Hogyan lehet abbahagyni önmagunk bántalmazását? Hogyan lehet egyszer s mindenkorra megállítani önbántalmazó cselekedeteinket? Hiszen ez nem egy kapcsolat, amelyből csak úgy ki lehetne szállni. (Bár talán semmilyen más kapcsolatból sem lehet „csak úgy” kiszállni…) Hát akkor? Hagyjuk abba! Vessünk neki véget! – könnyűnek hangzik, de talán nem mindig ilyen egyszerű ez. Hiszen sokunknak ez a legmélyebb benső tapasztalata önmagáról. Mégis, talán érdemes tenni egy próbát. Vajon milyen lenne, ha – csak egyetlen napig akár – nem bántalmaznánk önmagunkat?

Ha valaha is voltál egy Gyógyító Programunkon, ott ízelítőt kaphattál mindebből. Félretenni, vagy legalábbis egy rövid időre a homlokunkra tolni önkritikus szemüvegünket, s átölelni mindazt, ami mi vagyunk, ami bennünk zajlik, elfogadással tekinteni mindarra, amit érezni, gondolni, tenni tudunk. Ez az első fontos lépés az öngyógyítás felé is.